2013. december 24.

Második fejezet

Döbbentem álltam a Rumpus irodája előtt. Fam szélesen vigyorogva tekintett körbe, és minden arra járó criattal lepacsizott.
- Befejezted? - kérdeztem tőle.
- Be. - felelte egyszerűen, majd felém fordult. - Mikor indulunk?
- Figyelj. Nincs olyan, hogy indulunk. Én indulok felfelé, Te pedig arra amerre akarsz. - mondtam komolyan és a feljáró felé indultam.
- Akkor veled megyek. - szólt utánam magától értetődően. Ütemes csoszogás kezdődött ezután.
- Próbáltam kíméletes lenni. De inkább kimondom kereken, rendben? - kérdeztem tőle a vállam fölött. A kérdésemre egy bólintás volt a válasz. - Tűnj innen! - ordítottam a képébe, majd tovább mentem.
- Calumnior! - zengett a folyosó a nevemtől.
- Mit akarsz már Te is? - fordultam vissza Hazard felé. Hazard scribak, Rumpus jobb keze.
- Rumpus küldött.
- Micsoda meglepetés! Mikor tettél valamit is, amit nem Rumpus parancsolt? - kérdeztem gúnyosan.
- Ahogy telnek az évek egyre gorombább vagy. - sóhajtott lemondóan. Válaszként csupán vállat vontam.
- Ez van. - mondtam tömören. Indulni akartam.
- Famulatur is veled megy. - lépett elém Hazard.
- Miért? - kérdeztem ingerülten.
- Csak óvatosan. - csitított a scribak, valószínűleg, hogy fogjam vissza magam. - Te is tudod, hogy egy criatnak veled kell tartania, Őt választották, mert egyedül Ő jelentkezett. - suttogta.
- Erről biztosan nem én tehetek. - mondtam szarkasztikusan. Hazard csupán felvonta a szemöldökét. Farkasszemet néztünk egymással, azonban kénytelen voltam feladni. 
Sosem voltam jó az ilyesmiben.
- Rendben Fam. Gyere. De ha lemaradsz esküszöm otthagylak megdögleni. - mondtam belenyugvóan. Kikerültem Hazardot, aki viszont karomat megragadva visszarántott.
- Este? - kérdezte, tekintete izgalomtól csillogott.
- Talán. - kacsintottam rá. Karomat kirántottam a keze közül.
- A lifttel megyünk? - kérdezte több perces néma csend után Famulatur.
- Nem.
- Nem mondod, hogy lépcsőzni akarsz? - hitetlenkedett.
- Ezer éve így csinálom. Ha nem tetszik, elmehetsz. - feleltem.
- Nem megyek sehová. - jelentette ki.
- Tudod, csodálatra méltó a kitartásod. - kuncogtam.
- Tudom. - nevetett Ő is. - Nem vagy annyira szörnyű, mint hiszik. - váltott komolyabb hangnemre.
- Meg ne tudják. - morogtam.
A lépcső felé indultam, Fam pedig csendesen követett. Imádtam lépcsőzni, főleg ezen a lépcsőn. Több millió lépcsőfok, mind emberi koponyából és csontból összeeszkábálva, már csak a rosszindulat tartotta össze. De mitől ilyen félelmetes, hogy a mögöttem haladó criat remeg a félelemtől?
A félelmetességét az adja, hogy apró, zöld lámpák világítják meg a lépcsőt, melyeket még az emberi koponyákban helyeztek el. Körülbelül száz évvel ezelőtt, mikor már a spot-lámpa is elterjedt, élt a Földön egy ember, aki ennek a mestere volt. Szép kort élt, és gyönyörű lámpákat csinált, forradalmi alkotó volt.
Megöltük.
Itt lent kapott egy átmeneti testet, hogy hátborzongató fényekkel felszerelje az Alvilágot, de mindehhez kellett energia is. Nem vezethettünk le több kilométer hosszúságban vezetéket a föld alá! Így az emberek utolsó sóhaja adja az energiát, mely kivilágítja azt az útvonalat, melyen újabb halott lelkeket hozunk le.
- Nem játszunk valamit? - kérdezte körülbelül a felénél Famulatur. 
- Tessék? - torpantam meg.
A vállam fölött hátrapillantottam a körülbelül tizenhét évesnek kinéző gyermekre. Koszos arca volt, régies, gyűrött ruhája és annyi izgalom és boldogság csillogott a szemében, hogy elkapott a hányinger.
- Játszani akarsz? - kérdeztem olyan mély hangon, mellyel az embereket csábítom el.
- Igazából nem. - felelte egyszerűen. - A régi életedről akartam kérdezni, de nem..
A falhoz vágtam.
- Senki. Nem. Kérdezhet. A. Múltamról. - hangsúlyoztam ki minden egyes szót.
- De azt hittem.. - kezdte el már zöldülő fejjel.
- Nem érdekel mit hittél! Ha még egyszer megkérdezed, utalsz rá vagy éppen rá gondolsz, a tárolóból elveszem a lelked és egy rohadt fáklyát csinálok belőle. Világos?! - sikítottam. Csend borult a területre, mindezt kihasználva elfordultam Famulatur-tól. Innentől kezdve már csak a lépcsőzésre koncentráltam. Igyekeztem nem tudomást venni a mögöttem szomorúan kullogó srácról. A sikításom okozta csend lassan megszűnt és ismét betöltötte a teret az élet zajai. A lelkek susogása, az apró lélegzetvételek, a bugyogás, Fam csoszogása és... szipogása?!
- Te sírsz? - torpantam meg.
- Én..természetesen... nem. - viszont az első könnycseppje így is utat tört a szemhéjai közül. Akárcsak egy börtönéből szabadult ember. 
Kitört. 
Szabad lett.
Megilletődve álltam a criat előtt. Sosem voltam sem érzelgős ember, sem moldre, azonban ez a kis száz akárhány éves vakarcs kicsikarta belőlem azt az érzelmet, mellyel csak az érző lelkek rendelkeznek; a bűntudatot.
Nem kellene, hogy legyen ilyenem. Hiszen moldre vagyok, a Pokolra is. Egy lélekszívó, egy alattomos tolvaj, ha úgy vesszük. Lehajtott fejjel egy csontot piszkálgattam a bakancsom orrával, és próbáltam kitalálni, mit tegyek ezzel a kis gyermekkel, aki bekerült a Pokolba.
- Sajnálom Famulatur. Nem akartam ennyire durva lenni.
- De, Calumnior akartál. - felelte egyszerűen. Nem tehettem róla, felkuncogtam. 
- Túl jól ismersz. - mondtam.
Fam is felnevetett. Úgy tett, mintha nem is egy perce fenyegettem volna meg azzal, hogy az egyetlen bizonyítékát tönkreteszem annak, hogy egyszer ember volt.
- Na gyere menjünk, ki akarom szívni azt a lelket, hogy korán visszajöhessek. - ismét a lépcsőzésre koncentráltam. Azonban valami motoszkált bennem. És nem a kukacok vagy ilyesmi, azokat már egy hónapja eltüntettem a testemből. Arra gondoltam, hogy meg kellene ismernem ezt a szolgát, hiszen Ő a társam. Bármilyen fiatal és gáz a kölyök, vele kell mennem minden küldetésre. Ha beszélnénk egy kicsit, talán nem kellene ezt a lépcsős procedúrát mindig megismételni. Ráadásul tudnék vele beszélgetni, mással úgy sem teszem. Szerintem Rumpus utasításai, Hazard alatt való nyögéseim, és az áldozatok elcsábítására használt minimális beszéd nem igazán számít.
Famulatur talán, de tényleg csak elméletileg lehetne, a... barátom.
Atya Fia Pokol, mikre gondolok?!
- Hé, Fam. Te honnan is származol? - kérdeztem úgy, hogy az érdeklődéseimnek csak egy minimális részét érzékelje.
- Franciaországban születtem, még 1996-ban. - felelte.
1996? Érdekes, pont akkor voltam az év moldre-ja.
- 2013-ban, karácsony este haltam meg. Tizenhét éves voltam. Valamiért ide, New York-ba hoztak. Fogalmam sincs, miért.
- Tudod, akkor lecsökkent a new yorki lélek-készlet. Mivel a Főnök ide rendezkedett be, létfontosságú volt, hogy ezt a Pokolnál is rosszabb helyet - ha mondhatom így - élettel töltsük meg. Így a Világ egész területéről érkeztek ide lelkek. Ma már szerencsére nincs ilyen mentőakcióra szükség. - meséltem.
- Te szívtad el a lelkem? - kérdezte csendesen.
- Nem. Én mindig ide voltam beosztva. Te is tudod, hogy tudunk Portálokat nyitni. Azokon küldték át fiolákban a lelkeket. - magyaráztam.
- Te..? - de a végén inkább elhallgatott.
- Én mi? - kérdeztem vissza, de tudtam, hogy úgysem fogja befejezni a mondatát. - 579-ben születtem, az akkori Itáliában és, és ide jöttem, eladtam a lelkem és innen kezdve tudod a sztorit. - hadartam.
- És mi volt közben? - kérdezte fellelkesülve.
- Egyszer elmondom, de már itt vagyunk a felszínen. Vigyázz, világos? - kérdeztem hátra fordulva.
Semmit sem szólt, csak biccentett.
- Egy sikátornál lesz. - mondtam a detektort nézve.
- Ez mi? - kérdezte a vállam felett megnézve a műszert.
- Ez egy lélek-detektor. De nevezhetjük GPS-nek is. Beírom a nevét és kiadja merre keressem.
- Hisz ez itt van mellettünk. - hitetlenkedett Fam.
Egy aprót bólintottam és átalakultam. 
A homlokomon megfeszült a bőr, és két apró, fekete szarvacska tört magának utat. Az amúgy mogyoróbarna szemem feketévé változott, és teljesen kitöltötte az üreget, nem látszott a szemem fehérje. A körmeim helyét karmok váltották fel. Ökölbe szorított kezeim közül füst tört elő, melyet kényem-kedvem szerint alakíthattam, formálhattam.
- Készen állsz? - kérdeztem a szokásosnál mélyebb, csábítóbb hangon. Ez egy alapvető képesség, mindez arra szolgál, hogy az emberek így se ijedjenek meg tőlünk. Ha a hang mégsem válna be, ott van a sikoly.
- Természetesen. - mondta a segítőm és már nyúlt a fiola után.
Emberi feletti sebességgel felmásztam a falon. A tetőn mindent jól láttam. Igaz, hogy a célszemély egy sötét, elszigetelt sikátorban kínozta éppen az áldozatát, de a kis féreg nem tudta, hogy Ő lesz ezen az éjszakán megtörve. Örökre.
Intettem Fam-nak a tetőtől, aki egy aprót bólintva a földön, a sikátor felé rohant.
Nyakamat jobbra-balra fordítva kiroppantottam és elkezdtem a vadászatot.
Aprókat lépve értem a ház szélére, majd megerőltetés nélkül átlendültem a másik tetőre. Halkan végigszaladtam és a széléről letekintettem a sikátorra.
- Engedj el! - sikított a lány.
- Arra várhatsz, Te kis kurva. Egész este hergeltél a bárban. Azt hitted nem veszem el azt, amit akarok? - kérdezte alkoholtól túlfűtött hangon a krapek.
- A pénzem ott a táskában, csak engedjen már el! - sírt a szőke, szilikonmellű nő.
- Miután betettem a farkam és elvégeztem a dolgom elengedlek, Tündérvirág. - mondta Dav és a cipzárja után nyúlt. Ezt a pillanatot választottam arra, hogy leugorjak. 
Hangtalanul értem földet, de elég szellőt kavartam ahhoz, hogy észrevegyenek.
- Szia Cica. Csak maradj ott, téged is kezelésbe veszlek, csak várd ki a sorod. - nyögte és már elő is vette a szerszámát.
- Tudod, először Te érdemelnél valamilyen, hm.. ellátást. - búgtam szexi hangon.
- Igen? - kérdezte meglepődve, de az az undorító vigyor már felkúszott a képére.
- Ó, igen. - mondtam és felemeltem a jobb kezem. Épphogy meglendítettem, Dav már eléggé közelről figyelte a falat. A két kezemből a füst gyorsan előre tört. Felkúszott Dav lábain, körbeölelte a testét, majd felkúszott a nyakára. Fojtogatni kezdtem, minden erőlködés nélkül. Csak gondolnom kellett rá. Időközben Fam is megérkezett.
Felém dobott egy fiolát és a szőke plasztik cicát próbálta megtartani. A fiolával a kezemben a férfihoz léptem. A számhoz emeltem az üvegcsét, és a fogammal kiemeltem belőle a dugót.
- Annyi biztasson. - mondtam. - Hogy az Ördögnek kellettél. - Érdekes módon a dugótól nem kezdtem el dadogni. Mikre nem jó a moldre képesség?
A füst még mindig erősen szorította a falhoz az áldozatot, jobb kezemet egy kicsit behajlítva az arcához emeltem és a kezemet egy picit forgatva elszívtam a lelkét.
Én magam sem értem miért, de már ennyitől áramlani kezd a lélek. Persze a számat is a szája elé emelhettem volna, de azt a Nagy Úr nem igazán kedveli. És én sem veszem a számba akárki lelkét. Dav sikítozott, sírt sőt maga alá is csinált, de már nem tudott megállítani.
A lelke már a kezemben volt. A fiolához érintettem a kezem és a lélek beleáramlott. Rátettem a kupakot, majd Famulatur-hoz indultam. A nő is a falnak préselődött.
Fam elrakta a Dav lelkével teli üvegcsét, majd egy újat vett elő.
- Ő is mehet, nem? - kérdezte egyszerűen.
Csupán a vállamat vonogattam és a lányhoz léptem.
Ekkor a csendet egy kiáltás törte meg.
- Állj meg Calumnior! Elég volt!
- Lám-lám, kihez van balszerencsém? Te vagy az, Gabriel?

3 megjegyzés:

  1. Huha ehhez hasonló történetet még nem olvastam. Nagyon tetszik, imádtam. *-*
    És szuperül írsz, nagyon jól ki tudod fejezni a dolgokat. :)
    Várom a következő részt, kíváncsi vagyok Gabriel karakterére :3
    Boldog Karácsonyt! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Wááháhhá! :D Elképesztő jó, mindezt olvasni! :) Igyekszem minél gyorsabban megírni az új részt. :)
      Neked is Boldog Karácsonyt! :)
      xx.

      Törlés
  2. Fanni imadtaam ezt a resz^^ nemtudom hogy jutott eszedbe az a lepcsos dolog deaz nagyon tetszett :D eddig ez a kedvenc blogom toled...csakigy tovabb! ;) kovivel igyekezz :D ~Kobii~

    VálaszTörlés